A szív forradalma
Marosvásárhelyen jártam a napokban. Református és evangélikus gyülekezetek hívtak meg igehirdetési szolgálatra.
Az erdélyi atyafiak ilyenkor alaposan megdolgoztatják a messziről érkezett vendéget: öt napon keresztül az esti, általában háromszáz fős alkalmak után még hosszú, tartalmas fórumokat tartottunk; külön találkozásom volt a presbiterekkel, az ifjúsággal is.
Egy nap elmentünk egy Vásárhely mellett lévő faluba, melynek neve Dózsa György. Igen, jól hallja a kedves rádióhallgató, van ilyen nevű magyar falu az erdélyi Mezőségben. Meglepetésemet tetézte, amikor megtudtam, hogy a település eredeti nevét, ami Lukafalva volt, a hatóságok megszüntették és akkor úgy intézték az ügyes elődök, hogy a több kis falut is egyesítő község neve Dózsa György legyen. Mindez 1952-ben történt.
Mindebből a tanulság az, hogy nemzet megjegyzi, szívébe írja azokat az elődöket, akik népükért éltek. A híres székely, aki vezetőjévé vált a kisemmizett parasztoknak, életét adta népéért.
A korabeli feljegyzések így írtak Dózsa György kivégzéséről: „először is tüzes vassal megkoronázták, aztán még élve, meztelenül, lábainál fogva megkötözve saját katonái, akiket közönségesen hajdúknak neveznek, … fogaikkal széttépték és felfalták. Ezután a testet négyfelé vágták és bitófára függesztették.
Miközben megtettük az utat Marosvásárhelyről Dózsa György falvára, azon gondolkodtam, hogy bizonyos szempontból hasonló az ő élete és halála a názáreti Jézuséhoz, hiszen szó szerint, mindketten testüket, vérüket adták az emberekért.
Persze tudjuk, hogy az emberiségnek, így a magyarságnak is csak egy megváltója, igazi szabadítója van, és Ő Krisztus. Elsősorban nem társadalmi, politikai kérdésekben hozott megoldást, hanem a szív forradalmát kínálta fel. Meghirdette a szabadságharcot a bűn, a halál és az ördög ellen. Mert tudta, ha ez a forradalom és szabadságharc győz, az kihat a környezetre, családra, városra, nemzetre is.
Őt hirdetem ezzel az áhítattal is ma, 2010. március 15-én, szép nemzeti ünnepünkön, magyar népünk számára is. Szörényi-Bródy nagyszerű rockoperájában énekli István király: „Nincs más út, csak az Isten útja.”
Népünknek meg kell térnie újra a 10 parancsolat egyetemes útjára, el kell fogadnia a szeretet törvényét. A mai napon sok ezerszer énekelik a Kárpát-medencében: „Isten, áldd meg a magyart!” De tudjuk-e, hogy mit kérünk ilyenkor? Persze jókedvet és bőséget…
De a valódi, maradandó jókedv és bőség feltétele a lelki-szellemi megtisztulás, hogy ne pusztítsuk el magunkat abortusszal, a család szétverésével, élet- és családellenes törvényekkel, szokásokkal, fogyasztói őrülettel, szenvedélybetegségekkel, gyűlölettel; a médián a családba beérkező, embereket butító és rontó mocskos szellemiséggel.
Népünk egy része nagyon beteg, fáradt, sőt pusztul. Csak az alkoholizmus következtében harmincezren, a nikotinizmus miatt tízezren halnak meg évente hazánkban. És akkor még nem beszéltünk az évi hatvanezer magzatelhajtásról és a többi nyomorúságunkról.
Bajban vagyunk, talán soha ilyen veszélyben nem volt nemzetünk. Igen, megváltásért kiált minden! Isten, áldd meg a magyart! – megtéréssel, újjászületéssel, erkölcsi megújulással. Adjon a Teremtő népünknek áldozatos vezetőket, akik hibáik mellett, és ellenére is, valóban áldozatosan küzdenek népükért, akik nem elvesznek, hanem adnak, akár életüket is. Nem a népnyúzó, önző királyok, vezetők neve szerepel utcatábláinkon, nem róluk készítünk szobrokat, képeket, hanem azokról, akikről tudjuk, tudja a nép belső érzékeny valóságismeretével, hogy ők értünk éltek és haltak.
Imádkozzuk együtt most mindnyájan: Uram, irgalmazz! Krisztus, kegyelmezz! Uram, irgalmazz!
Kossuth rádió, 2010. március 15.